Szomolyán, egy Eger melletti faluban azt a megbízást kaptuk a Parforum nevű, drámapedagógiai szervezettől, hogy kamaszkorú gyerekeket tanítsunk meg filmezni, és készítsünk közösen velük videót valamiről, ami érdekli őket.
Nehéz volt. Folyton elterelték a figyelmet, vonakodtak feladatokat bevállalni, úgy tűnt, nehezen találjuk meg a közös nevezőt.
Aztán felvettünk egy jelenetet velük az utcán, ahol az volt a feladatuk, hogy zenére vonuljanak. Ők választották a zenét. Azt az instrukciót kapták, hogy vonuljanak úgy, mint a győztesek.
Minden megváltozott. Úgy mentek, mint a megállíthatatlan, kemény, mindent rosszat megélt tömeg, akik az összes akadályon túlléptek, és fent vannak a csúcson.
Utána alig várták, hogy láthassák a nyersanyagot. Alákevertük a zenét, néma csendben nézték minden másodpercét. Amikor a végére értek, azonnal fel akarták venni az egészet újból, mert tervek születtek, miként lehetne ez még jobb.
Azt éreztük ott, hogy terápiás hatása van ennek a vonulásnak. A gyerekek ezután már kicsit másként néztek ránk. Mintha valamit megértettünk volna, amitől ők szenvednek.
Együttműködőekké váltak, hajlandóak voltak újra elpróbálni, akár többször is, és türelmesen várták a végeredményt.
Mennyien lehetnek, akik hasonlóan érezhetik magukat, mint ők? Akik szeretnék olyan erősnek és sikeresnek látni magukat, mint a sztárok, vagy legalább olyannak, mint egy elégedett középosztálybeli, akinek mindene megvan, de erre esélyük sem volt még?